Forrás; fordította: Kántor Zsána

John Dillinger Amerika egyik legnagyobb népi hőse. Mi vonzotta egy olyan szerepben, amelyben az egyik legnagyobb gengsztert kell életre keltenie?

– Kilenc-tíz éves korom körül rajongtam John Dillingerért. Nem tudom, miért és valószínűleg nem egészséges gyermeki rajongás volt. Valami megfoghatott a szemében, talán a csibészség. A szereppel kapcsolatban még az tetszett, hogy Amerika első számú közellenségének kiáltották ki, de ha jól belegondolunk, soha nem volt a közösség ellensége. Ezt érdekes kihívásnak tartottam.

Mi a vonzó az olyan történelmi személyiségekben, mint Dillinger?

– John Dillinger esetében meghatározó volt a kor, amelyben élt. 1933-ban a helyzet nagyon hasonló volt a mostanihoz. A bankok voltak az igazi közellenségek, és sokak lába alól kihúzták a talajt. Aztán megérkezett Dillinger. Miután tíz évet ült egy ittas állapotban elkövetett fiatal kori botlásáért, megérkezett a válság sújtotta valóságba, és azt mondta: majd én kiállok ellenetek! Számomra az a lenyűgöző ebben az emberben, hogy ki merte mondani, nem fogok mindent elviselni. Nem érdekel, kivel állok szemben, nem fogok mindent lenyelni.

Hogyan készült a szerepre? Megnézett korábbi filmeket Dillingerről?

– Élénken megmaradt bennem Warren Oates alakítása John Milius filmjében. Évek óta nem láttam azt a filmet, de emlékeztem rá, hogy a karakterek kevésbe színesek, és most lehetőségem adódott további árnyalatokat hozzátenni. Azóta jóval többet tudunk Dillingerről, jobban megismertük a történet részleteit, és ezért remélhetőleg árnyaltabban is tudjuk bemutatni.

Említette, hogy nem nézte meg a filmet, és amikor besétált a vetítés után a terembe, önmagát viszontlátva elkapta a tekintetét. Nem szeret tükörbe nézni? Hogy tudja így elviselni, hogy mára állócsillag lett önből?

– A lényeg, hogy a reggeli fogmosásnál sikerüljön elkerülnöm a tükröt. Teljes biztonságot nyújt nekem a tudatlanság. Ha a legtöbb dologban tudatlan marad az ember, minden rendben van. Nincs persze azzal baj, ha az ember megpróbál jól informált lenni, de az ítélkezés azonnal lehúz a mocsárba. Azért nem szeretem magam megnézni, mert nem akarom megismerni az elkészült terméket. Szeretem a készítés folyamatát. Nagyon élvezem. Azonban kész produkciót nem én hozom létre. Igaz, ott voltam a készítésnél, de mégsem én csináltam.

Megbirkózik a hírnévvel? Mindig is tudta, hogy egyszer eljön az ideje?

– Ha úgy vesszük, volt húsz évem, amit filmes nyelven bukásnak hívhatnánk. Az elmúlt húsz évben én voltam a sikerfilmek gyilkosa. A hozzáállásomon azóta sem változtattam semmit. Semmit sem! Aztán jött egy kis film, a Karib-tenger kalózai, és arra gondoltam, na, ez nem is rossz, szeretnék egyszer kalózt játszani, hogy a kölykeim örüljenek. De pont úgy formáltam meg ezt a karaktert is, mint a többit, ami miatt majdnem ki is rúgtak a produkcióból. Ám szerencsére maradhattam, és ez a film megváltoztatta az életem. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy ilyen drámai változás állt be az életemben. De ez nem úgy történt, hogy letértem az ösvényről, amin addig jártam.

Sok életrajzi film főszereplője volt már, George Jungot, Amerika hírhedt kokaindílerét keltette életre a Betépve című filmben, de eljátszotta Donnie Brascót is. Mi vonzza ezekben a szerepekben? És ki lenne a következő híres személyiség, akit megformálna?

– Carol Channing (a Hello, Dolly! legendás címszereplője a Broadwayn) [nevet]. De komolyan, nagyon szeretném. A mai digitális korban akár egy tizenkét éves kislányt is eljátszhatnék.

Vajon nehezebb vagy könnyebb eljátszani John Dillingert Jack Sparrow kapitánynál?

– Mindenképp nehezebb, hiszen sokkal nagyobb felelősség egy valós történelmi személyiség bőrébe bújni. Hihetetlen mennyiségű anyag maradt fenn John Dillingerről. Tudjuk, hogy hol volt tizenkét óra két perckor, amikor a bankokat rabolták ki. De arról, hogy ki is volt ő valójában, már szinte semmit sem tudunk. Vannak róla filmfelvételek, fényképek. Rengeteg fénykép maradt fenn róla, de nincs róla egyetlen hangfelvétel sem. Azonban az a Dillinger, akit mi ismerünk, csak egy póz volt, amelyet felvett. Tehát itt kellett nekiállnom beleásni magam a személyiségébe. Ki is volt ez az ember valójában? Ki tudom találni, hogyan beszélt, milyen hangja volt? Sokat segített, amikor kiderült, hogy Dillinger Indianában született, és nőtt fel, nagyjából kétórányira onnan, ahol én születtem és felnőttem. Mikor erre rájöttem, hirtelen belém hasított a felismerés, hogy igen, most már hallom a hangját! Hallottam, hogyan beszélt, hiszen nem sokban különbözött attól, ahogy én beszélek. Ő volt a nagyapám, aki nappal buszt vezetett, éjjel pedig piát főzött az alkoholtilalom ideje alatt. Ő volt a mostoha apám, aki ült a statesville-i fegyházban is. Akkor hirtelen meghallottam a hangját.

Számos szerepe közül melyiket érezte magához a legközelebb és melyiket a legtávolabb állónak?

– Azt hiszem, a legtávolabbi Willy Wonka, a Charlie és a csokigyárból. Három olyat tudnék mondani, amely igen közel állt hozzám. Az Ollókezű Edward lenne az első, Rochester grófja (a Pokoli kéj című filmből) a második, és John Dillinger a harmadik.

Mennyit segít a hiteles alakításban a tudat, hogy ugyanabban a helyiségben lehet, ahol John Dillinger tartózkodott évekkel korábban?

– Ez egyike volt a legjobb dolgoknak, amit Michael Mann filmrendező elintézett nekünk. Az, hogy pont azt az ajtót tudtam berúgni, amit sok évvel korábban John Dillinger berúgott, hatalmas ajándék volt ahhoz képest, mintha az egészet egy stúdióban rögzítettük volna. Michael makacsul kitart amellett, hogy a jeleneteket így vegyük fel, és én örökké hálás leszek neki emiatt. Egy igazi Thompson géppisztollyal lőhettem abból az ablakból, amin Dillinger is kilőtt a Little Bohemia épületéből, ami egyszerűen megfizethetetlen élmény.

Felemelő volt azokat a perceket eljátszani?

– Hát persze! Ahogy a lába nyomát követhettem, hogy ott sétálhattam a Biograph mozi mellett, hogy milliméterre pontosan ott állhattam, ahol végeztek vele, egész egyszerűen szürreális volt. Nem akarok kísértetiesnek tűnni, de voltak pillanatok, amikor szó szerint éreztem a jelenlétét és a jóváhagyását.

Milyen volt Christian Bale-lel együtt dolgozni? 

– Élvezetes. Csak egy jelenetünk volt közösen, leszámítva azokat, amikor ő és a cimborái a Biograph előtt ácsorognak, arra várva, hogy kinyírhassanak [nevet]. A jelenetet a börtönben nagyon élveztem. Mint egy barátságos bokszmeccs.
Két férfi, nagy tisztelettel egymás iránt, próbálja megmutatni a másiknak az érme két oldalát. Nem kérdés, Chirstian nagyszerű tehetség, csodás színész. Mikor találkoztunk – ami nem történt meg túl gyakran – általában a gyerekeinkről és az apaságról beszélgettünk.

Könnyű volt John Dillingertől búcsút venni? Volt olyan szerepe, amelytől nehezen vált meg?

– Volt néhány. A vicces az, hogy igazán sosem mondasz búcsút. Van itt [a fejére mutat] egy kis ládika, amit bármikor kinyithatsz. A szerepek mindig veled maradnak. Lehet, hogy ez nem túl egészséges, de így van. Dillingertől elválni nehéz volt, mert olyan volt, mintha egy rokontól búcsúznék. Hogy kitől is volt a legnehezebb búcsút venni? Ollókezű Edwardtól. A biztonságtól, mely azáltal jött létre, hogy annyira tiszta, őszinte és sebezhető volt, nehéz volt elköszönni. Rochester grófjától is fájdalmas volt búcsút venni. Igen intenzív negyven valahány nap volt az, amikor szerencsém volt a bőrébe bújni. Hatalmas felelősséget éreztem a szerep iránt, úgy éreztem, mindent kivesz belőlem, és a végén, mikor a fények kihunytak, minden elsötétedett.